Elképesztően sokat sétálunk mostanában. De bevallom, nagyon élvezem. Szőke rám akasztja a nyakörvemet meg a pórázt, aztán én már tűzök is a kapuhoz. Nem értem, egy szimpla sétára miért kell annyira rákészülni; van, hogy háromszor is visszafutok érte, hogy jöjjön már! Én letépném a kaput, hogy induljunk, ő meg képes a kulccsal elbíbelődni még hosszú percekig. Megőrít!
Aztán persze elvárja, hogy szépen komótosan, öregesen cammogjak mellette. Nah, még mit nem! Ha egyszer elindultunk és kerítésen kívülre kerülhettem, akkor tartsuk a tempót. Frissen, fiatalosan, üdén! Már ismerem az összes utcabeli négylábút, mindnek odaköszönök; ilyenkor persze az egész utca tudja, hogy útnak indultam, mert zeng a környék az ugatástól.
Sétáinkra vannak bejáratott útvonalak. Legjobban azt szeretem, ahova a Gazdám szokott vinni. Egy darabon mindig pórázon vezetett, aztán szabadon futkozhattam. Szőkével ritkán járunk arra. Vele általában a városnak megyünk, ahol nyüzsgés van, jönnek-mennek az autók, meg a kétlábúak. Akár csukott szemmel is odatalálnék már azokhoz a helyekhez, ahonnan a Barna Nyurga és a Picin Duci ragyogó szemmel, tárt karokkal és boldogan futnak felém. Gondolom, Szőke ide hozza szegényeket reggelente. Szóval ilyenkor kimenekíteni megyünk őket. Én ezért sietek.
Volt már arra is példa, hogy hasonló arcszerkezetű és testfelépítésű négylábúakkal találkozhattam. Feltételezem, ők is boxerek voltak. A szüleimet is gyakran meglátogattam, amíg a közelünkben laktak. De egy ideje már nem látom őket. Talán elköltöztek.
Vegyük csak számba a fajtatársaimat. Itt van elsőnek Mex, a jó kiállású balatonfürdei boxer fiú. Korban pont hozzám illik. Találkozásunkkor elképesztő hőség volt, egy hatalmas vödör vizet ketten pillanatok alatt kiittunk, de jó lenne, ha többször összeeresztenének Gazdáink minket, mert szenzációsan éreztük legutóbb is magunkat.
Városunkban van egy nálam nem sokkal idősebb kan, ő Boxi. Vele sajnos – bár igazán közel lakunk egymáshoz, mégis – csak egyszer találkozhattunk. Arra emlékszem, hogy akkor nagyon hideg volt, és egy hatalmas füves területen szaladgáltunk.
S végül itt van Maya. A bölcs, józan gondolkodású nagylány a fővárosból. Ha összeeresztenek minket, az kb. olyan, mint amikor az érett egyetemistát barátkoztatják a pisis bölcsissel. Én folyton rajta lógok, hívom játszani, ugrálok, pörgök körülötte, ő meg egy komótos vakkantással mindig helyretesz. Mégis ő a kedvencem. Vele már többször is találkoztunk, hol nálunk, hol egy hatalmas tó partján. Elképesztő vadregényes birtoka van.
A szomszédunkban lakik egy 8 éves vizsla fiú, Börni, akivel ideköltözésem első napja óta próbálok haverkodni, de egyre ritkábban látom. Biztos neki is -hozzám hasonlóan- fene jódolga van, és szobakutya lett. Emlékszem, egyszer az udvarunkon termett. Senki nem értette, hogy hogyan. Nah, azóta szaglászom körbe reggelente a kerítésünket; mert ha Börni átjutott, egy idegen is be tud hozzánk jönni. Amúgy ha sétálni indulunk, első dolgom, hogy odafutok Börnihez, hátha a kerítésnél összetalálkozunk.
Igazából hálás vagyok Gazdáméknak, mert tényleg klassz életem van: sokat foglalkoznak velem, összehoznak hozzám hasonlókkal, sétáltatnak, lekötik a felesleges energiáimat, utaztatnak, igyekeznek nem magamra hagyni, finom falatokkal kínálnak, helyet kaptam a házukban (ha nincsenek otthon még a kanapéra is felfekszem, de szerintem, még nem vették észre), egy szóval szeretnek. Mégis gyakran borsot török az orruk alá. Fél pár papucsokat és tepsi ételeket tűntetek el (miért hagyják ott? nem az én hibám…), virághagymákat túrok ki, hatalmas gödröket ások a kertben, leszüretelem az almatermést, de amint észreveszik, hogy rosszat tettem, és ahogy rám néznek (szúrósan, keményen), egyből iszkolok a kinti lakomba. Még az ajtaját is bezárom. Belülről 😀.
Nemsokára újra jövök,
Nózi 🐾
Kommentek