Mostanában megint nincs itthon nyugalom. Kicsit betegeskedtem is az elmúlt időszakban, de alapvetően már jól vagyok. Szőke sokat intézkedik, telefonál ide-oda, van, hogy orvosokkal, meg számára ismeretlenekkel is; nagy lehet a baj! Valahogy mindig úgy érzem, hogy velem kapcsolatban pörög. Papírokat rendezget, pakol, nyomtat, sokat magyaráz egy kék mappáról, meg útlevélről, oltásokról. De minek ezek?
Még ma sem telhetett nyugiban a délelőtti szunyókálásom, mert folyton volt valami. A Nyurga meg a Picin tovàbb ölelgettek, hosszasabban simogattak, mint eddig bàrmikor. Nem èrtettem. Meg azt emlegettèk, hogy hamarosan a Gazdàmnàl leszek. De hogy lennèk, mikor azt se tudom, hol van? Fura volt az is, hogy ma arra a helyre mentünk sètàlni, ahova mindig Ő szokott vinni. Úgy hiànyzik.
Szőke borzasztó lassú. Folyton meg-meg kellett àllnom séta közben, s bevàrnom őt, pedig futhattam volna. Futhatott volna ő is velem, biztos neki is lobogott volna a füle. Vagy a haja. Amúgy meg mindent dokumentàl: “nèzzek ide”, “nèzzek oda!”, “maradjak így!”… Minek ez?
Aztàn mikor újra lepihentem volna, megjelent a Szőke egyik felmenője, felpakoltak minden cuccomat egy fehèr dobozba, a boxomba tettek (ami hű, de friss illatú és kényelmes volt), majd elindultunk. Hárman. Nah, még ilyen sem volt. Szőke szorongatta a kèk mappàt is…
Mentünk, zötykölődtünk jó sokàig. Azt se tudtam, merre lehetünk. Épp azon gondolkodtam, ha most valahol eleresztenének, biztos nem találnék haza, mert a kerítésen kívül csak a Csalàdommal együtt voltam, egyedül mèg soha.
Sokáig berregett alattunk a négykerekű, míg végre kiszállhattunk. Kicsit futkorásztam amolyan erdőfélében. Imádtam az új illatokat, az avart, és azt a látványt, ami fogadott. Csodaszép volt, de a velem utazó kétlábúak folyton rámszóltak, hogy el ne kóricáljak. Kaptam enni, inni, aztán mehettem vissza a boxba. De nem bántam, mert annyit várakoztunk (amúgy még mindig nem értettem, kire vagy mire?), hogy egész besötétedett és olyan hűs lett az idő. Én meg kérem a jó meleghez vagyok szokva!
Amint a berregőben pont elaludtam volna, megállt mellettünk egy másik, ami sokkal, de sokkal nagyobb volt a miénknél. Hátsó ajtaját kinyitva egy nagydarab négylábút láttam hasonló boxban, mint az enyém -talán labrador lehetett-; neki borzasztóan megörültem. Örülök én mindenkinek! “Legalább lesz útitársad, jól ellesztek, meglátod!” – vagy valami hasonlót konstatált Szőke, és megvakarta a fejemet. De még ekkor sem értettem igazán, mi a szitu. Amikor a jól ismert vezényszóra – “akadály, hopp!”– bepattantam újra sajátom boxomba, egy szempillantás alatt az utánunk érkezett berregőben találtam magam. Boxostol, ládástol, takaróstol, játékostol. Mindenestül. Kezdtem beparázni. Újra előkerült a kék mappa is; s kiderült végre, mit rejtett: az útlevelemet, papírjaimat, oltásaim igazolásait.
Szőke szemei nagyon csillogtak, az orra is megnedvesedett. Gyűrögette a kezében azt a fehér valamit, gyakran az orrához is emelte. Pillanatok alatt összeállt a kép: különválnak útjaink. Izgatottan tipródtam abban a szűkös dobozban, s kétségbeesett vinnyogással tudatni akartam Szőkével, hogy:
“Előásom a félpár papucsot! Nem bántom a virágaidat! Önként megyek fürdeni! Ha leültök enni, nem dobom be AZT a nézést! Nem kukázok se bent, se kint! Még a pukikra is kikéreszkedek! Ígérem, jó leszek, szófogadó, öröm lesz velem végigsétálni bárhol, csak ne küldj el!”
Nyugtatott, simogatott, a Gazdámat emlegette, meg hogy hosszú lesz az út, de pakolt enni-, és innivalót, vigyáznak rám a kétlábúak, legyek okos, jól nevelt. Betuszkolt a szàmba a kedvenc kolbàszomból pàr jó vastag karikàt, megcirógatott ès becsukta a boxomat.
Aztàn a nemrèg hozzànk tàrsult nagymèretű ajtaja is becsukódott. Még hallottam Szőke hangját, aztán mozgásba lendültünk! Csak tudnám, hova!
Remélem, még jövök,
Nózi 🐾
Kommentek