Abban a nagy sötét dobozban kavarogtak bennem a gondolatok és egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem: Hova megyek? Miért egyedül? Ennyire rossz voltam? Vállalhatatlan, hogy meg kellett tőlem szabadulni? Utólag -jelen helyzetemben- igazából már kár sopánkodni…
A mellettem lévő ketrecben utazó négylábú társam is szótlan volt. Az úton alig társalogtunk. Annyit megállapítottunk, ugyanabban a cipőben járunk. De egyikünk se tudta, hova tartunk, hol lesz az út vége, s vár-e minket ott bárki is? Kísérőink beszélgetéséből foszlányok ugyan hátraszűrődtek, de pontosan sosem értettük, miről is van szó. Valami navigációt, meg térképet emlegettek. Talán ez lehetett az:
Ezen az elképesztő hosszú utazáson többször megálltunk, picit sétálhattunk, meg elvégezhettük, amit el kellett. A külvilágból az ablakon keresztül annyit érzékeltünk, hogy fut velünk a táj, s hol világos van, hol meg sötét. Egyszer aztán fura lett a levegő. Tiszta, de sós volt. Jó volt beleszippantani. Ritmusos vízfröccsenéseket is hallottunk. Érdekes szél fújt, és olyan madárhang hallatszott, ami mindkettőnknek idegen volt. Kétlábú kísérőink kinyitották a hátsó ajtót, s ez a kép tárult elénk:
Cimborámmal egyből felegyenesedtünk szállítóládánkban, s csak ámultunk. Mi ez a sok víz? Ez a rengeteg víz? Nagyméretű vízfelületet eddig csak Maya barátnőmék balatoni rezidenciáján láttam, nade az még emellett is eltörpül.
Az éjszakát ezen a vízen úszó valamin töltöttük; én továbbra is gondolataimmal voltam elfoglalva. Hatalmasakat szusszantam, mikor eszembe jutottak az otthoni kedves pillanatok:
ahogy esténként titokban belopózok a Nyurga szobájába, s ő hosszas percekig csak simogat;
vagy amikor a Szőke hiába állítja be csipogni a telefonját, csak akkor ül fel az ágyban, ha bemegyek, és kicsit megpaskolom a hátát;
vagy ahogy a Picin az udvaron játszik velem, szeretget (ő próbál velem szigorú is lenni, de többnyire szeretget);
vagy ahogy a Gazdám mellkasára kúszok, miközben azt a nagy világító dobozt nézi, s ahogy sétálni visz. Senkivel nem sétálok olyan jókat.
Lesznek még valaha ilyen pillanataim? – ezen gondolataimba merülve szunnyadtam el. Nem tudom, mennyit alhattam, de szeretett Családtagjaimmal álmodtam. Kis házunk udvarán mindenki ott volt: a Gazdám és Szőke a szépen rendbentartott hátsó kertben pihentek, miközben a Picin meg a Nyurga hangosan kacagva játszott a diófa árnyékában. Idilli volt minden. S ebben az idillben én is ott szuszogtam.
Nem alhattam túl mélyen, mert egy egyre közeledő ismerős hangra kaptam fel a fejemet. Nem akartam elhinni, hogy Ő az. De kinyílt a hátsó ajtó, és tényleg Ő volt. Azt hittem, szétszakítom a boxomat örömömben! Hát ez volt a nagy terv? Ehhez kellett a kék mappa? A Szőke utánad küldött? Mégiscsak szeretnek….
Agyon meg vissza ugráltam rég nemlátott Gazdámat, kimondhatatlan boldogság ragadott el. Azt sem tudtam, hogy mutassam ki, mennyire örülök, hogy újra mellette lehetek. Megígérte, hogy nemsokára jönnek a többiek is, de addig is elvisz most egy jó helyre.
Ezen a képen úgy tűnik, nem vagyok túl boldog, de most csak az utazás fáradalmai látszódnak. Ilyen varázslatos helyen nem lesz gond, kipihenni magam.
…és még biztos jövök,
Nózi🐾
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: