Kora hajnalban már zenél valami ketyere, amire Gazdám kómásan kikel az ágyból, a konyhába battyog (ahol diszkréten tudatja velem, hogy ideje nekem is magamhoz térnem), majd felhörpint valamit, s komótosan távozik. Ekkor tudatosul bennem, hogy én lettem a ház ura, ideje körbejárnom, megnéznem, minden és mindenki rendben van-e. Megjegyzem, meglehetősen sötét van még. Mindkét hálószoba ajtaja zárva, de engem ez nem szokott érdekelni. Én csak úgy lehetek biztos a dolgomban, ha nagy busa fejemmel betuszakolom az ajtókat, körbeszaglászok mindenkit. Szőke hátát szokásomhoz híven kétszer-háromszor jól meg is paskolom, mire ő rendre utasít, s a helyemre küld. De nem tud. Én ott, az ágya mellett érzem magam ilyenkor a legjobb helyen magam. Lekuporodok hát az ágya mellé, s együtt szuszogunk tovább. Ha ezt a Gazdám tudnááá… De az ágyra még soha nem mentem fel. Kutyabecsületszavamra!
Ott még szundítok egy kicsit, majd megint megindulok, s újra próbálok bejutni a Picinék szobájába; másodjára mindig sikerült. Nyurga fel is ébred, ad nekem innom, aztán lassacskán kikóvályog Mindenki és indul a nap. Falatoznak a konyhába valami finomságot, időközben Gazdám is visszatér (csak tudnám, hova tűnik el reggelente? Egyszer úgyis követni fogom, csak térnék magamhoz olyan korán…), majd együtt távozunk. Imádom vele a reggeli sétákat. Ő mindig olyan jól kimozgat. Igaz, ha mellette csinálok galibát -márpedig szoktam, sajnos-, komolyabb lecseszést kapok, mint a Csajokkal, de megéri. Amúgy is olyan keveset vagyok csak Vele; ezek a séták mindig különlegesek.
Mikor a napi első, közel egy órás közös csavargásról hazatérünk, a lányok már könyvekkel, füzetekkel ülnek meglehetősen jól nevelten az asztalnál, s Szőke magyarázatát figyelik. Árgus szemekkel. Ez a művelet eltart a következő falatozásig. Hol Gazdám készíti a finom ételeket, hol Szőke. Miután jóllaktak, néha még visszaülnek a nagy asztalhoz irogatni, olvasgatni, de van, hogy jó hosszú időre eltűnnek. Mindannyian. Magamra hagynak abban a nagy lakásban. Persze miután az ilyen egyedülléteim alatt párszor rosszalkodtam már (de erről majd külön írok úgyis), indulás előtt mindent alaposan elzárnak, elbarikádoznak, eltűntetnek, hogy még csak eszembe se jusson unalmamban kárt tenni valamiben is. Néha kinyitják az ablakot, s csak kidugom a buksim a rácsok között, hogy feltérképezzem az épp aktuális időjárást. Amúgy ha nagyon megnyújtom a nyakam, pont látom a tengert. Az arrajárók mindig megörülnek nekem, megcirógatnak és szólnak is pár jó szót hozzám valami idegen nyelven, amit én persze nem értek. De kedvesek velem.
Délutáni tengerparti körömre mindig a Szőkével és a két Csatolmánnyal megyek. Ilyenkor csak jó időben maradunk sokáig kint, ha esik, vagy nagyon cudar az idő, épp elvégzem, amit nagyon szükséges, s már indulhatunk is haza.
A délutánt vagy otthon töltjük, vagy egyre messzebb merészkedünk otthonunktól. Próbáljuk feltérképezni a környéket, hogy egyre jobban kiismerhessük magunkat mire hazai vendégeink meglátogatnak minket.
S hogy hol is lakunk itt a szigeten? Sliema egyik tengerpart közli utcácskájában. Keressetek minket az Astoria-nál!
Na, majd jövök még!
Nózi🐾
Kommentek