Jaaaj, sajnos vannak. És meg is kapom értük mindig a beosztásomat. Csak attól függ, ki kap rajta a csínytevéseken. Szőke mindig elnézőbb, nála elég, ha bedobom azt a tökélyre fejlesztett nézést. De a Gazdám kőkeményen odamondja a magájét, ami persze igaz is.
De nézzük csak, mivel töröm a legtöbb borsot az orruk alá.
Hiába hordtak engem otthon kutyaiskolába, hogy engedelmességet tanuljak. Már rég elfelejtettem. Sétáink alatt -ha szabadon engednek- meg se hallom, ha próbálnak visszahívni: annyira magával ragad minden a parton (illatok, hangok, a szél, … minden), hogy eszem ágában sincs visszamenni hozzájuk. Én játszani akarok a többi négylábúval vagy épp arra járó kétlábúval, meg futkározni,… Ami nem lenne baj, ha mindenki az én szabályaim szerint játszana. De ugye a boxer erre ritkaság, én meg csak fajtatársaimmal tudok boxolva játszani. Így Szőke tutira megy és már csak akkor enged el, ha egy lélek sincs a közelünkben. Ez azért én is látom, hogy komoly probléma és elhiszem, hogy a Szőke mérges rám emiatt, mert szíve szerint ő is szabadon engedne, mint otthon, de így itt nem mer. Próbálja mindig mással lekötni a figyelmemet; most pl. a félliteres műanyag palack van porondon…🐾
Nappaliban van egy -elég nehezen tisztítható- három részes kanapé, amire ugye mondanom sem kell, tilos felmennem. Gazdám minden távozáskor -legyen az napközben vagy este- gondosan telerakja mindenfélével, hogy még csak véletlenül se próbáljak meg felfeküdni rájuk. De résen vagyok ám, amint megfeledkezik a felpakolásról, egyből büntetem. Van, hogy éjszakákat töltök fent a kanapén, s csak reggel veszi észre vagy annyira fáradtan jön ki, fel sem tűnik neki. 🐾
Vagy pl. a múltkor úgy mentek el itthonról, hogy miközben gondosan becsukták a szobaajtókat, nem vették észre, hogy a lányok szobájába engem is bezártak. Oooo, ekkorát hibázni! Míg hallottam a hangjukat, próbáltam jelezni, hogy engedjenek ki, de csak nem jöttek vissza hozzám, én meg nem törtem magam tovább, hogy kijussak. Így hát szépen befészkalódtam a Picin kényelmes ágyába, s ott vártam meg, míg hazajöttek. Gazdámék persze -szobából hallottam- először megrémültek, mikor belépve az ajtón nem ugrabugráltam őket körbe, aztán kétségbeesve keresni kezdtek. Én nem értettem, miért ennyire idegesek, hisz én ott vagyok, ahova bezártak.🐾
Aztán az is előfordult már, hogy örömömben vagy izgatottságomban kicsit becsurrantottam, és Szőke takaríthatott. Jól van nah, ha túl izgatott vagyok, általában ez van.🐾
De a legdurvább az volt, mikor egyszer mind a négyen elmentek és itthonhagytak. Szívesen mentem volna velük, így ez pont rosszul esett, s hát minden létezőt elkövettem. Először az eledeles zsákhoz fértem hozzá, amit egy picit jobban meg kellett piszkálnom, hogy teljesen kiszedjem a szekrényből. Kinyitottam. Persze. Sima ügy volt. Nagy munkám közepette a közelében lévő szemetesből is megcsapott valaminek az illata, gondoltam, kellő alapossággal kipakolom azt is, és még megmentem, ami menthető. Mindezek után megpillantottam egy serpenyőt a tűzhelyen. Mivel alapvetően kíváncsi természetű vagyok, gondoltam, azt is megnézem. Sikerült kiborítanom, de sajnos csak valami világos színű ragadós lé volt benne, amit sikerült a padlóra borítanom. Ahogy ott tipródtam ebben a cuccban, mintha hangokat hallottam volna a szobák irányából, hát hátrasiettem. Aztán előre, és megint hátra. Szóval kellően összetapicskoltam a teljes folyosót. Hazaérve Gazdám csak benyitott, beküldte Szőkét takarítani, s azzal a mozdulattal ment is újra el. Szőke ondott-mondott, de rá se hederítettem, elfáradtam ebben a nagy munkában, inkáb szundítottam egyet.🐾
Alapvetően szeretek itt lenni. Lassan az időjárással lesznek gondjaim, mert nagyon nem bírom a meleget. Itt meg hamarosan elképesztő jóidő köszönt be.
Nah, talán még jövök,
Nózi🐾
Kommentek