Tudom, tudom, tudom… Rég jelentkeztem. De annyira biztos voltam benne, hogy előbb utóbb eljön az a nap, mikor lesz lehetőségem a legutóbbi bejegyzései óta velem történtek megosztására.
Hát eljött…
Mindig félek, mikor a gurulós bőröndök előkerülnek. A minap is elővették őket, s rá másnapra eltűnt vele a Gazdám. Megsimogatott, megölelt, szólt pár jó szót, aztán elfelejtett felpakolni a kanapéra, s becsukta maga mögött az ajtót.
A lányok együtt értek haza, s volt pár csak csajos napunk: ezek mindig sok sétával, tengerparti futkározással és most pl. új terület felfedezésével társulnak. Állítólag már tél van, mégis csodavirágos rétre mentünk a minap.
De mindig gyanús, ha túlzásba viszik a lányok a rólam való gondoskodást. Éreztem én, hogy valami megint történni fog. Mindez akkor vált teljesen világossá, mikor elkezdték kiadagolni, bezacskózni és feliratkozni az eledelemet, s összekészíteni a saját cuccaimat.
Egyik nap jött aztán egy fehér négykerekű, amibe mindannyian bepattantunk. Én közvetlenül Szőke ölébe – természetesen. Reszketve szuszogtam végig az utat, csak kapkodtam a fejem, micsoda szép helyeken járunk, mennyi zöldet látni. Utunk végén kedves emberek és néhány négylábú társam várt. Valami tanya volt ez, olyan négylábúaknak való földi paradicsom amúgy. Egyből barátkozni próbáltam, de az a nagyfejű rotweiler majdnem bekapott.
“Jaj, Szőke, ez csodaklassz hely! Meddig maradunk? Mennyi illat! Mindent fel akarok fedezni itt!” – ugrándoztam, szaladgáltam jobbra-balra, nézelődtem, nem tudtam betelni a sok újdonsággal. Fél szemmel láttam, hogy Szőke jó melegen kibélelt nekem egy otthonihoz hasonló fekhelyet; ezt bevallom, először nem is értettem, de amikor a Piciny a könnytől áztatott arcával felém fordult, aztán megláttam a Nyurga meg a Szőke csillogó szemét, s ahogy szorongatják zsebkendőiket, leesett a tantusz.
Megint elválunk.
“Mi? Lányok, itt hagytok? Nélkületek nem akarok maradni én sem! Légyszí, kicsit maradjunk még, aztán menjünk együtt haza!” – de kattant a rácsos ajtó zárja, s eltűntek. Ahogy távolodtak, egyre halkabban ugyan, de hallottam a hangjukat, vissza azonban nem jöttek már. Egy ideig hadakoztam, próbáltam valahogyan utánuk szaladni, de nem sikerült. A mellettem lévő boxból átvakkantott a Roti, hogy jobb lesz, ha lenyugszom, összehaverkodunk, pár napig elleszünk itt, aztán úgyis visszajönnek. Ő már sokadjára van itt, s mindig ugyanez történik.
Nem sokkal később persze kiengedtek, lélekszakadva rohantam a bejárat felé, de se kocsi, se csajok. Kótyagosan battyogtam vissza a helyemre, ahol megkaptam a vacsorámat, s bevackoltam, hogy kipihenjem ezt a mai napot.
A párnáimon éreztem a megszokott otthoni illatokat, így jó érzéssel aludtam el.
Álmomban előjöttek a nyári élményeim.
Volt pár hét, amikor a Gazdám és Szőke kettesben voltak velem; a lányok ugye a bőröndökkel együtt eltűntek. Na, ennek az időszaknak a legrémesebb történése az volt, mikor egyik reggeli sétánk alkalmával megtámadott egy helyi arc. Én próbáltam mindkettőnket védeni, de sajnos megsérültem. Szőke a helyszínen sokkot kapott, szóval még miatta is aggódhattam. Segítségünkre siettek ugyan páran, de persze a támadóm kétlábú társával együtt lelépett. Gazdám elsietett velem az orvosi rendelőbe, ahol ott is fogtak és megműtöttek. Nem sok mindenre emlékszem erről a napról csak még az van meg, hogy egy fehér vackot tettek a nyakamba, s a műtétet követően Gazdám ölben visz este haza.
Sérülésemből aztán hamar felépültem, s újabb kalandok vártak rám.
Holnap innen folytatom…
Még jövök,
Nózi 🐾
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: