Az előző bejegyzésben említett betegségemből nagyon-nagyon nehezen keveredtem ki. Szegény Szőke még a nappaliba is kiköltözött néhány éjszakára arra a meglehetősen pici és kényelmetlen kanapéra (jól van, párszor én is voltam már rajta; na és?), mert annyira csúnyán köhögtem, és próbált valahogyan segíteni rajtam, hogy legalább a család többi tagja ne ébredjen meg. Szegény azt hitte, megfulladok; azt se tudta, hogy segítsen rajtam. Kétségbe volt esve, folyton csak aggódott. De ahogy láttam, a Gazdám is, a lányokról meg nem is beszélve. Aztán mikor kezdtem jobban lenni, épp egy sárkányos filmet néztek, s szinte egyszerre kezdtek el poénosan SÁRKÁNY-nak nevezni. Állítólag pont olyan hangot adtam ki…
De ezen az időszakon is túljutottunk. Felépültem, az étvágyam is visszatért (imádom, hogy amikor a Gazdám főz, mindig lepattan nekem valami finom falat: egy teniszlabdányi darált marhahús, vagy épp egy jókora csirkemell,…), viszont Szőke annyira beparázott, hogy még egyszer lebetegszem, beszerzett nekem egy zubbonyt, amit gyakorlatilag minden sétánk előtt szépen, komótosan rámigazít. Mondanom sem kell, mennyire festek szörnyen benne, de tudjátok: tőlük kapok kosztot, kvártélyt, ám legyen akaratuk szerint! Megjegyzem, mostanában meglehetősen szeles és esős az idő errefelé, így néha nem is bánom, ha rajtam van ez a vacak.
Azt szerintem egyértelműen leszögezhetjük, hogy az esőben eddig rám húzott szemetes zsáknál azért klasszisokkal jobban festek új öltözékemben.
De ez meg tényleg olyan JEDI LOVAG-os… Mindegy, most ez van, remélem, hamarosan eljön megint a jó idő, s akkor egy időre elfelejthetjük ezt az izét.
Nah, majd jövök,
Nózi🐾
Jól nézel ki Nózi, ne aggódj!